Ui: BOCSI , HOGY KICSIT KÉSTEM.
MÁSNAP:
Erőt vettem magamon és felültem. Meglepődve tapasztaltam, hogy egy szobában vagyok . Furán éreztem magam, minden egyes porcikám bizsergett . Úgy éreztem magam,mintha újjá születtem volna. Tegnapi legyengülésemnek nyoma sem volt. Fölálltam, hogy megnézzem a sebeimet. Belenéztem a tükörbe , de nem volt tükörképem. A meglepetségtől hátrébb ugrottam. A kezemet az arcomhoz tetettem. Az arcbőröm hideg volt , mint a jég . Leszaladtam a lépcsőn , ahol három fiú reggelizett . A tekintetük egyből rám szegeződött, majd oda jöttek hozzám.
- Ugye jól vagy? -Kérdezte az egyik.
- Jobban, mint tegnap, de ti kik vagytok? Megijedtem,mert mindhárman össze súgtak.
- Elmondjuk neki?
- Szerintem igen!- Mondta a másik.
- Én viszont ellenzem! Minden szavukat tisztán hallottam, hiába akartak suttogni.
- Menjünk innen srácok , mert szerintem ő is hallja ezt!-Mutatott rám. Egy darabig érthetetlenül néztem őket,majd utánuk mentem.
- Mondjátok mi történt velem tegnap? Kik vagytok ti egyáltalán? A srácok megint összenéztek , mire a göndör hajú ingerülten felszállingózott az emeletre s közben engem is meg lökött.Hogy ez mekkora paraszt! Gondoltam, és kinyitottam az ajtót. Visszanéztem a házra. Nagyon gyönyörű volt a ház mondhatni kész villa. Azután mikor már megnéztem újra megfordultam, de akkor utamat állta az általam csak a "göndör srácnak" nevezett személy.
 |
| Kérlek menj vissza a házba! |
- Igazán? Hát meglátjuk! S már ott sem voltam. Egy másodperc sem telt el már is előttem termett. Nagyon megijedtem . Sikítani kezdtem, ami egyenlő volt a semmivel.
- Kérlek menj vissza a házba! Ekkor a pupillája kitágult és a szeme vér vörösben kezdett el izzani.
- Úristen mi történt veled? A szemed olyan, olyan.....
- Milyen? - kérdezte, mire én egy nagyot löktem rajta. Miközben ő a lökés ereje miatt a földre esett. Futni kezdtem. Vesztemre visszapillantottam a földön fekvő emberre s megesett rajta a szívem, bár nem tudtam miért. Gyorsan oda mentem a sráchoz . A szája felrepedt és a feje is vérzett . Kicsit megdöbbentem, hogy én löktem rajta ekkorát. Amikor az ing ujjammal leakartam törölni róla a vért a sebek eltűntek. Érdekes előbb azok a vörös szemek , most meg ez.
-Mi folyik itt? - Kérdeztem a sráctól. Mire ő fölállt s értetlenül bámult engem. Farmerét leporolta , majd szóra nyitott ajkait:
- Tudod mi mások vagyunk , mint a többi ember .
- Mondhatni nem is emberi lények
- Hanem vámpírok! - Duruzsolta mindezt a fülembe.
- Na persze ! Még, hogy vámpírok! Ch...! A fiú arcáról leolvadt a mosoly s újra beszélni kezdett.
- Na miben fogadunk? - Mondta kissé lekezelően.
- Hát például, ha nem vagy vámpír , már pedig vámpírok csak a mesékben léteznek, akkor haza engedsz.
- És ha tényleg az vagyok, akkor mi lesz a "jutalmam" .?
- Nem tudom, nincs ötletem!
- Nekem van. Mondjuk, mondjuk akkor örökre velünk maradsz!
- Hát nem is tudom!... Tíz perc hezitálás után beleegyeztem . Végül is mi bajom származhat belőle.
- Most mit csináljak göndörke?
- Először is állj egyenes és nyújtsd ide a kezed!
- Rendben!
- Khm , másodszor ne hívj göndörkének, azt utálom.
- Igen is!
- De minek kell oda nyújtanom a kezem?
- Csak! Könyörgöm csináld azt amit mondok!
- Jól van na , ne kiabálj már! Mikor mindent megtettem amit kért letérdelt elém . Na ez kész ez itt fog eljegyezni! Amikor ezt kigondoltam gyengéden megfogta a kezem. Nyeltem egy nagyot, majd lehunytam a szemeim , bár nem tudtam még is miért.
-Kész vagy!
- Ühüm!- Búgtam a fülébe. Ekkor pupillája háromszorosára tágult, szemfogai megnyúltak és hegyessé váltak.Az erei kidagadtak és kíméletlenül a tenyerembe harapott.. A fogai éppen , hogy csak nem lyukasztották át a bőröm. A fájdalomtól az avarba rogytam.S egy kósza könnycseppet hullott le az arcomról.
- Áhh! A kurva életbe! Üvöltöttem önmagamból kikelve, de nem bírtam mást csinálni, hisz nagyon fájt.
- Shh! Nyugi! Udvariasan megfogta másik karomat és talpra állított.
-Te , te, te tényleg vámpír vagy!
- Igen az vagyok! - Vigyorodott el, majd kiköpte a vért a szájából, ami történetesen az enyém. Ez számomra undorítónak tűnt, de őt különösképp nem izgatta. Elakart menni, de én közbe szóltam.
- Várj! Ne menj el!
- Hogyan? Mondtál valamit?
- Ő, csak azt akartam kérdezni, hogy most veletek kell maradnom örökre? A srác nem szólt , csak bólintott egyet a fejével s újra elindult .
- Állj! Még a nevedet sem tudom!
- Harry, Harry Styles a nevem! Már megint hátat fordított, de én újfent megakadályoztam ebben.
- Te mikor születtél!
- Istenem , hagyd abba a kérdezősködést! A vámpírok utálják az ilyen embereket. De, hogy kérdésedre válaszoljak,: ezerkilencszáz-ötven január ötödikén! Miután válaszolt a kérdésemre ráült a közelembe lévő fatuskóra . A kezét össze kulcsolta. Miután megunta a keze össze-vissza kulcsolását kezével az államat egy magasságba helyezte sajátjával. Hosszan nézett bele a szemebe . A tekintete izzott, még is gyengéd volt. Mikor már teljesen meg lett a szemkontaktus, végre megszólalt.
- Nagyon fáj még a kezed?
- Igen nagyon!
- Igazán sajnálom, de te akartad!Nem mintha ez mentséget jelentett volna számára.
- Hidd el elfog múlni Elizabeth!
- Értsd meg nagyon fáj s szinte éget!
- Elhiszem! Motyogta ki alig hallhatóan.
- Várjunk csak! Honnan tudod a nevem?
- Lényegtelen!
- Légyszi mondd el!
- Rendben! Tudod még olyan nyolc éves lehettél és sokáig kijártál ide az erdőbe, én persze mindig figyeltelek. Először megakartalak ölni, de mikor beleolvastam a fejedbe s láttam a gondolataidat , nem volt szívem megölni téged. Ettől fogva rendszeresen néztelek téged, de egy napon felszívódtál és mindennek vége szakadt...
- Szóval miért is leskelődtél utánam?
- Ezt te úgy sem értheted! Mondta pimaszul. Kajánul elvigyorodott és újból megszólított.
- Azért Louissal a kék szeművel vigyázz! Sose maradj egyedül!Miután befejezte mondatát magamra hagyott. Istenem, pont amikor arról papol , hogy ne maradjak egyedül. Egy darabig üldögéltem a földön, majd kicsit később a ház felé vettem az irányt, de akkor a fák felől valamiféle neszt hallottam.Úgy éreztem mintha valami ide-oda ugrálna a fákon, ami félelemmel töltött el, ezért egyre gyorsabban kezdtem el szedni a lábam.....
